Lehangoló nyálas őszi időjárás és szűkös keret fogadott minket az harmadik játéknap rangadóján. A kiírt időpontban még nem voltunk meg öten, Kántor az utcáról befutva, bemelegítés nélkül állt fel kezdő sípszóhoz, de így is a vártnál eggyel kevesebben, csere nélkül álltunk ki. Ellenfelünk sokszoros gólkirályokat, köztük a tőlünk nemrég távozott Studniczkit felvonultatva állt fel, a játékoskeretek piaci értéke között sokszoros különbséget mértek, de hát amíg a focit labdával játszák, addig nem a névleges érték számít. Úgy voltunk vele, mint a vészkorszak Fradija, hogy elvihetik legjobbjainkat, küldhetnek ellenfelünk több játékosával egy csapatban játszó bírót (tegyük hozzá: ítéletei utólag elfogulatlannak bizonyultak), mi akkor jelmondatunkká tesszük a a bölcsész-szellemet, bátorságot, bajtársiasságot, és utolsó leheletünkig fogunk küzdeni a győzelemért.
Többször előfordult már, hogy ha csere nélkül, megkérdőjelezhető személyi összetételű kerettel állunk ki, akkor nyújtjuk a legharcosabb és egyben legszervezettebb játékot, és most is így lett. Első perctől kezdve okosan lezártuk a területeket, okosan figyelve a játék dinamikájára, mindig fogtuk az embereket, mindig közbeléptünk, ha egy támadó elszaladt, vagy az első védőjét megverte.
Az első félidő közepén, amikor az első cseréket ejtettük volna meg, akkor lépett ki Kántor egyedül Tinkó indításával, és a ziccert a kapus bal keze mellett a hálóba lőtte. Néhány perccel később Kántor maga szerzett labdát a félpályán, és bár üldözték a védők a bal felső sarokba bombázott. Kettő-nullánál a pályán levők is realizálták, hogy akár mi is nyerhetünk. Nekünk újabb lendületet adott, hogy nem a zakózás elkerüléséért játszunk. A félidő vége előtt Görög hozta magát óriási helyzetbe, de túlgondolta a helyzetet, és végül a kapusba lőtt.
A fordulás után nem kellett sokat várni az újabb gólra, Porkoláb és Görög háromszögelése után középhátvédünk higgadtan gurított a kapu jobb alsó sarkába. Előtte külön felhívtuk egymás figyelmét arra, hogy hátsó embereink csak akkor menjenek föl, ha vissza is tudnak érni, Porkoláb itt zseniálisan érezte meg, hogy ez az ő pillanata. Támadásaink nagyban építettek Manhertz hosszú kidobásaira, illetve arra, hogy ha van két, időnként három kirobbanó emberünk, abból egyet úgyis üresen hagy az ellenfél. És így is lett, labdaszerzés után rendre jól tudtunk indítani, és az elülső ember rendre meg is tudta játszani a labdát. Legnagyobb helyzetünknél Tinkó és Kántor álltak szemben a kapussal, ám éppen annyi pontatlanság csúszott a végrehajtásba, hogy egy védő végül kapufára tudjon menteni.
Persze a mi kapunk előtt is voltak meleg helyzetek szép számmal. Manhertznek több nagy védést köszönhetünk, és legalább egyszer a kapufa is kisegített. De leginkább mégis mezőnybeli védelmünk állta a sarat. Körülbelül úgy játszottunk, mint Rebrov játszatta a csapatát a Celtic ellen, hogy van olyan, hogy az ellenfél egyérintővel eljut lövésig, és van olyan, hogy egy ügyes támadó megveri védőjét; de olyan nincs, hogy őrző nélkül, nyugodtan lőhessen az ellenfél. Egy szabadrúgás utáni kavarodásban az ellenfél kibrusztolt egy gólt, ezzel a vége egy kicsit izgalmas lett, az utolsó hat-nyolc percben az elméleti lehetősége megvolt, hogy pontot vesztünk, de utolsó percig tartani tudtuk játékunkat, illetve az ellenfél nem értékesítette azt a néhány helyzetét ami az utolsó percekben adódott. Manhertz kapus, ha nem is tiszta lepedőnek, de annak legalább örülhet, hogy A-ligás csapattársainak próbálkozásait mind védte. A csapat pedig értékes három ponttal és egy újabb mítosszal gazdagodott.
Kozelito Tél - Atletikomédia 3-1
kapu: Manhertz
mezőny: Görög, Kántor, Porkoláb M., Tinkó
gól: Kántor 2, Porkoláb M.
